1. fejezet - Nevek

Milyen vicces lenne naplót írni. Most komolyan. Úgy kezdeném minden nap, hogy Kedves naplóm…, és úgy fejezném be, hogy Jó éjszakát! Holnap újra. És a kettő között csupa mindennapi, átlagos dolog történne, vicces, szomorú, szerelmes, intrikás, gimis tinis dolgok…
Ja, persze, ahogy azt Móricka elképzeli. Egyrészt sosem fogok naplót írni, lusta vagyok én ahhoz. Másrészt annyira unalmas az életem, hogy az még az átlagosnál is átlagosabb. Semmi sem megörökítésre érdemes velem kapcsolatban. Az egyetlen, ami nem mindennapi, ami engem illet, az… na jó, arra gondolni sem akarok…

Szóval ez a mai nap is olyan lesz, mint minden más…

- Drágám, ébren vagy már? El fogsz késni!

Mondtam…
Ez anyu, a földszintről kiabál, mint mindig. Nem szólít a nevemen, ami vicces, tekintve, hogy tőle kaptam.
Persze mire felkiabál, már rendszerint elkészülök. Most sem sokat vacakoltam. Minél előbb a suliban vagyok, annál kevesebb az esélye, hogy belefutok valamelyik szaksulis idiótába. Persze nem mintha törődnék a hülyeségeikkel, de ki akarja, hogy az egész napját elrontsa valami alulművelt tahó. Ki volt az az értelmes városrendező, aki kitalálta, hogy a gimnázium a szakiskola mellett legyen?! Szívesen seggbe rúgnám egy manapság olyan divatos hegyesorrú cipővel. Műtéti úton távolítanák el belőle, az fix.
A reggeli már az asztalon vár. Lehet, hogy gyakran, és okkal vagyok mérges anyára, de azt el kell ismernem, hogy gondoskodó. Arról nem ő tehet, hogy ebben az időpontban egy falat sem megy le a torkomon…
Bedobozolom a kaját, bevágom a táskába, és már lépek is.

- Drágám, ne felejtsd el, hogy a keresztanyád bulija lesz ma délután, úgyhogy időben gyere haza!

- Ühüm…

Hogy is felejthettem el…
Ez esetben mégsem lesz ma minden szokásosan unalmas. Inkább szokásosan idióta lesz, ami jellemző minden keresztanyás látogatásra.
Ágnes anya nővére, és sokkal zizisebb, mint anya. Végül is ő csak egy óriási őrültséget követett el az életben, míg keresztanyám hülyeséget hülyeségre halmoz.
Először is, hozzá ment egy milliomoshoz. Na jó, ez még nagyon is épelméjű cselekedet volt, de amit utána csinált… A pénzt, ami az ölébe hullott, arra használta fel, hogy megvette azt a hatalmas birtokot, ahol tizenévesként majdnem meghalt egy ostoba balesetben, és palotát, parkot, valami fantáziabirodalmat építtetett magának. És azóta ott él, (a férje már meghalt) fura ruhákban parádézik, és fura elvont festményeket pingál temérdek szabadidejében.
Bár ha jobban belegondolok, ez utóbbi nem is annyira nagy hülyeség, hiszen elég jól keres a képekkel…
Na jó, van érzéke a pénzhez, szóval nem őrült, csak hóbortos, ahogy mondani szokás.
Igazából a kisugárzása a leghátborzongatóbb, meg az a hang, ahogy kacag… Mintha nonstop be lenne szívva.
És mivel ma vagyok tizennyolc éves, ő meg… hát passz, de neki is ma van a születésnapja, szóval ragaszkodott hozzá, hogy együtt tartsuk meg. Bált rendez… Ahogy ismerem meg fog jelenni az Ágnes-féle varázserdő összes hibbant lakója. Jelmezek. Brrr…
Mázli. Sikerült megint elég korán beérnem. Most már csak ülök és várok, míg be nem csengetnek…

Ez a kedvenc részem. Olyan, mint egy zenekari mű. Az ember ül, és vár, közben firkálgatja a füzetét. És a csend fokozatosan eltűnik, ahogy sorra mindenki megérkezik. Amikor a zaj tetőfokára hág, egy éles csengetés, ajtónyikorgás, és hirtelen újra csend…

Az első óra magyar volt. Gyorsan vége szokott lenni, a tanárnő nagyon érdekesen beszél. Most viszont fizika óra lesz, ami éppen ellenkezőleg… Hallottátok már a reumás csiga kifejezést? Hát ilyen.

- Hé, add már ide egy pillanatra a könyvedet, meg szeretnék nézni valamit!

Ez a vézna szöszi Gabi. Sosem tudja, éppen hol járunk fizikából, de nem is nagyon van rá szüksége. Szünetben átfutja az aláhúzásaimat, és lefelel ötösre. Ilyen is van…

- Oké.

Kotorászok a táskámban, de sehol nincs az az átkozott könyv.

- Francba! Bocs Gabi, de asszem elhagytam…

Már nem is figyel rám. Elszáguld Tibihez. Az én aláhúzásaim után az övé a legjobb.
Szóval egyedül maradtam a problémámmal, Tanár úr meg leszedi a fejem, ha nem lesz nálam tankönyv…
Mit csináljak? Bármelyik percben csengethetnek.
Kinek van még ma fizikája? … A B-seknek nem, az tuti. A C-seknek talán… És hol vannak most a C-sek?

- Hé, nem tudjátok, hol lesz órája most a C-seknek?

Mindenki felém fordul. Hja kérem, a hangerő, az hangerő…

- Talán a másodikon.
- Nem, Pető is C-s, és neki most tesije lesz.
- De nézz már fel! Ott van Kovács Kati a másodikon, idióta!
- Fel van mentve, nem emlékszel?
- Köszi.

És tényleg köszi, akkor most a másodikra fussak, vagy a földszintre? Hmmm. Végigrohanok a függőfolyosón, és gyorsan döntök. Földszint.
És valóban. Berontok az öltözőbe, és lerohanom a lányokat. Először mindenki riadtan maga elé kapja a gönceit, de mikor látják, hogy csak én vagyok, lenyugszanak.

- Bocsi, Kriszta, tudnál adni egy fizika tankönyvet?

Kriszta a legjobb barátnőm, de persze ez nem jelent túl sok mindent azon kívül, hogy nem rendelkezem túl jó barátokkal…

- Persze – mondja, és már nyúl is a táskájához.
- Ezer kösz, még meghálálom.

És pont most kell annak a csengőnek megszólalnia, nem, tényleg nem várhatott, amíg felszaladok.
Köszönök, és indulok, de Kriszta utánam szól:

- Hé, Manda, boldog születésnapot!
- Köszi! – mormogom. Nem szeretem, ha eszembe juttatják.
- Nincs kedved moziba jönni délután? A Narnia harmadik részét adják.

Uhh, még mit nem.

- Kösz, de sajna keresztanyám szokásos partijára kell mennem. Meg amúgy sem bírom ezeket a fantasys baromságokat.

Vigyorgott. Elnéztem neki. Ez az ellentét már áltsulitól meg volt közöttünk. A „másik világ-allergiám” nagyon szórakoztatta. Persze ő nem ismerte keresztanyámat.

- El sem hiszem, hogy a tizennyolcadik szülinapodat is a családoddal töltöd! Most komolyan! – égnek emelte a tekintetét. Illetve, hogy pontos legyek, a plafonra. – Azért este eljössz a Tulipánba?
- Meglátom, most mennem kell, mert Tóbiás kinyír.
- Oké, Manda, majd felhívlak!

Rohantam fel. Tóbiás, a fizikatanár valóban nagyon undok tudott lenni a szabályszegések miatt. Valószínűleg fusztrálta a neve… Hogy mindenki kiröhögi miatta. Pedig a Tóbiás Tóbiás még nem is annyira gáz.
Ha már a neveknél tartunk, az enyém… na ezt inkább hagyjuk is. Manda… Mintha az Amanda becézője lenne, de valójában…
Felértem a terembe. Nem volt szerencsém, a tanár már javában magyarázott. Mikor beléptem, minden szem rám szegeződött. Tóbiás végigmért.

- Nos, a csengetés mindenkinek szól. Magának is, Kedves Keserű Mandula Virág.

Felcsendült az elmaradhatatlan nevetés.
Negyedik éve járok az osztályba, van, aki már az óvodában is ismert, de még most is röhögnek rajta…
Nem csodálkozom. Nos ez az egyik dolog, amiért joggal haragszom anyára, aki egyetlen, de alapos hülyeségével elég korán tönkretette az életemet…

hmmm

Nagyon sajnálom, hogy így történt, de a történetemet nem tudom folytatni, mert többé nem érdekel. Talán egyszer befejezem, és arról tudni fogtok ti is, megígérem. :)

Most azonban egy olyan történet következik, ami a saját világomban, a saját szereplőimmel esik meg. Ha tetszett a stílusom, akkor ez sem okoz majd csalódást.

Jó olvasást :)

Sachi